Chapter 1 ~ 4 years ago (Part I)

Sziasztok!
Bár nem sok vissazjelzést kaptam, azért meghoztam az 1.részt.Remélem mindenkinek tetszik, ez egy visszaemlékezés.Lehet, hogy kicsit zavaros, de majd minden ki fog tisztulni a következő részekben (ez a visszaemlékezés 2 részből fog állni) :)) Ja, és még annyi, hogy ez a blog kevesebb részben fog a 1D-vel foglalkozni, inkább Melanie-ről lesz szó benne. :) Jó olvasást! xx

~MELANIE~

Karácsony este van.Az egész család a gyönyörűen feldíszített fánk mellett foglalt helyet.
-Khm.. - szólalt meg a bátyám. - Van egy meglepetésem számotokra.
-Na, már megint hova utazol? - néztem magam elé unottan.Persze, imádom a tesómat, de szinte sosincs itthon.Erre ő csak elmosolyodott.
-Melanie, drága húgom. - kezdte. - Most kivételesen nem én megyek el, hanem ti.
Na, ezt nem értettem.Mi?Hova?És egyáltalán hogyan?
-Tessék? - néztem rá értetlenül.
-Tudom, hogy mennyire bosszant, hogy sosem találkozunk és én konkrétan a fél világot bejárom, ezért most elintéztem nektek egy karácsonyi utat New York-ba. - magyarázta, miközben az arcomat fürkészte.Várta a reakcióm.
-Úristen. - bámultam magam elé hitetlenül, majd megindultam felé és szorosan átöleltem. - Köszönöm.
-Igazán nincs mit.
Tudta.Tudta, hogy ez a legnagyobb álmom.
-Mikor indulunk? - szegeztem neki a kérdést, miután elengedtem.
-Holnap reggel 8-kor, úgyhogy pakolj, mert ahogy ismerlek ez nem fog menni pár perc alatt. - vigyorgott.
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, és felrohantam a lépcsőn, egyenesen a szobámba.Az első dolgom volt, hogy felhívjam barátnőimet.
-Szia, Mel!Mi újság?
-Szia, Nancy!Képzeld, mi lett a karácsonyi ajándékom.
-Hallgatlak!
-Pontosabban az egész családé. - töprengtem.
-A lényeget! - szólt izgatottan.
-New York-ba utazunk! - jelentettem be ünnepélyesen.
-Hogy micsoda?
-Jól hallottad.
-Melanie, ez baromi jó! - hallottam a hangján, hogy ész nélkül vigyorog. - Liam?
-Aha.De ő nem jön.
-Hogy-hogy?
-Mittudomén', biztos koncert vagy interjú, vagy valami ilyesmi. - soroltam.
-Kár.
Hát, az.
-Na, de aztán haza ne gyere nekem szuvenír nélkül. - fenyegetett viccesen.
-Eszem ágában sincs. - nevettem, majd kinyomtam a telefont.Ideje volt pakolni.
Nem telt el szerintem fél óra sem, mikor valaki kopogás nélkül berontott az ajtómon.Először azt hittem, a 6 éves húgom az, Annie, de hamar kiderült, nem ő jött ilyen sietősen. Heather volt az, a másik legjobb barátnőm.
-Jesszus, te tényleg New York-ba mész? - kérdezte.Nos, úgy tűnik Nancy intézkedett.
-Aha. - bólintottam vigyorogva.
-Mázlista. - mosolygott, majd lenézett a lába előtt tornyosodó ruháimra. - Segítsek pakolni?
-Megköszönném.
Heather leguggolt mellém, majd izgatottan rám nézett.
-De ugye hozol ajándékot?
-Mindenképp. - ígértem meg mosolyogva.

                                                              ********

Nagyon hamar elment a tegnap este, de szerencsémre Heather segítségével sikerült mindent összeszednem, később pedig befutott Nancy is.Természetesen azután érdeklődött, mit tervezek hozni neki.Na, mindegy.
Itt állunk a repülőtéren, és anyu még utoljára odalépett Liamhez.
-Vigyázz magadra, rendben? - aggodalmaskodott. - És bármi baj van, hívj!
-Anya, 17 vagyok, tudok vigyázni magamra. - méltatlankodott.
-Persze, persze, tudom. - bólogatott anyu.
-Lassan indul a gép, fel kéne szállni. - sürgetett apu.
Anyu még utoljára odaintett bátyámnak, majd kézenfogta Annie-t és elindultak a repülő felé, apu pedig követte őket.Én viszont még egyszer odaléptem Liamhez és szorosan átöleltem.
-Tényleg nagyon köszönöm. - suttogtam. - El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.
-El tudom, hidd el. - mosolygott.
Könnyes szemmel felnéztem rá és intettem egyet.Megvártam míg visszainteget és elindultam a repülő felé.
Anyu és Annie között foglaltam helyet, majd vártam a felszállást.

                                                             ********

Elaludtam.Arra ébredtem, hogy valaki eszeveszettül sír a közelemben. Értetlenül kinyitottam a szemem, hogy felmérjem a helyzetet.Szinte senki nem ült a helyén, mindenki mászkált, veszekedett, kiabált, vagy éppen a csomagjait rángatta le a tartóról.
-Mi történt? - fordultam anyához, de ahogy láttam, nem nagyon kívánkozott válaszolni. - Anyu!Baj van?
-Le fogunk zuhanni. - válaszolt elcsukló hangon.Hirtelen elfogott és pánik, és éreztem ahogy lesápadok.Mi van?Vagy inkább, miért?
-Melanie, Melanie, segíts!Védj meg, kérlek! - kiabálta Annie. Óvatosan ránéztem.Talán nem is kellett volna.
Ahogy megpillantottam könnyáztatott, teljesen kétségbeesett arcát, összeszorult a szívem.
-Nem lesz semmi baj. - öleltem magamhoz, miközben rázkódott a zokogástól.Másik kezemmel megszorítottam anya karját és csendben vártam.Hiszen mi mást tehettem volna?

                                                             ********

Zúgott a fejem és mindenem fájt.Mi történt velem?Meghaltam?Nem, nem, az lehetetlen.Hisz' érzek.Hallok.
Kíváncsi voltam, hogy mi zajlik körülöttem.Lassan kinyitottam a szemeim, mintha csak féltem volna valamitől.De hát mitől?Mitől kéne félnem?
Egy viszonylag tágas szobában voltam.Minden fehér volt.A falak, a bútorok, a virágok.Minden.Már csak azt kéne kiderítenek, hogy hol vagyok, és hogyan kerültem ide.Egyáltalán mi történt?Semmire sem emlékeztem.És mióta vagyok itt?Egyre ijedtebben, kétségbeesettebben tépelődtem, mikor egy fehér köpenyes férfi lépett elém.
-Jó reggelt kisasszony! - köszöntött mosolyogva.
-Üdv! - préseltem ki magamból a lehető legudvariasabb választ.
-Hogy érzi magát? - érdeklődött.
-Hol vagyok?Mi történt velem? - szakadtak ki belőlem a kérdések.
-Nem ez az elsődleges dolog. - csóválta a fejét. - Először is.Hogy hívják?
Na, erre leblokkoltam.Hogy hívnak?Te jó ég!Idegesen harapdáltam az ajkaim.Az nem lehet!Nem lehet, hogy nem emlékszem rá!Erősen gondolkoztam, majd meghallottam egy vékony, ijedt hangot.'Melanie, Melanie, segíts!'.
-Melanie. - vágtam rá rögtön.
-Értem. - bólintott, és lejegyzetelte egy lapra. - A teljes neve?
Hiába.Hiába próbáltam felidézni újra azt a hangot, nem sikerült.
-Nem emlékszem. - ráztam meg a fejem.
-Rendben. - bólogatott.Rendben?!Mi van rendben?Semmi sincs rendben! - És arra emlékszik esetleg, hogy mi történt magával?
Nem.Nem sikerült.Nem emlékeztem.Mi lesz velem?A könnyek őrült tempóban folytak végig az arcomon.Teljesen tehetetlennek éreztem magam.Mit csinálok így?
-Ne aggódjon hölgyem.Nincsen semmi baj. - nézett rám az orvos. - Egy pillanat és jövök.
Ezzel kiment, és itt hagyott engem.Egyedül.

~ORVOS~

Tumultus van.Rengeteg beteget szállítottak ma a kórházba, mivel a közelben lezuhant egy repülő.Angliából érkezett és itt szállt volna le, New York-ban, de sajnos nem érte el célját.A betegek mind életveszélyes állapotban voltak, közülük sokakat már nem tudtunk megmenteni.
-Doktor úr! - szólított meg az egyik nővér. - Az egyik betege ébredezik.
-Köszönöm. - bólintottam fáradtan.Beléptem a kórterembe és azonnal megpillantottam a lányt.Talán 15-16 éves lehetett, láttam az arcán az ijedtséget.
-Jó reggelt kisasszony! - léptem elé mosolyogva.
-Üdv! - köszönt vissza kissé bizonytalanul.
Innentől kezdve próbáltam az összes információt kihúzni belőle, amire csak szükségem lett volna, de egyszerűen semmire nem emlékezett a nevén kívül.Ahogy a szemébe néztem, könnyedén ki tudtam olvasni belőle, hogy elképesztően erőlködik, de eredménytelenül.Pár perc néma hallgatás után szeméből kicsordultak a könnyek és szaporán folytak végig az arcán.Nem tudtam mit csináljak.Csak még jobban elkeserítem, ha azt mondom, nem tudok róla semmit.Pedig ez az igazság.
-Ne aggódjon hölgyem.Nincsen semmi baj. - szólaltam meg végül. - Egy pillanat és jövök.
Óvatosan felálltam és átmentem az irodámba.
-Elnézést! - fordultam az előbbi nővér felé. - Nem tudja, mi történt azzal a lánnyal, akiről ön szólt nekem?Pontosabban a családjával, hozzátartozóival?Volt vele valaki?
-Nem tudok róla semmit, sajnálom. - rázta meg a fejét, én pedig már léptem volna ki, mire hirtelen felcsillant a szeme. - Várjon egy percet!
Majd elsietett.Gondoltam megvárom, hátha tud segíteni.Pár perccel később vissza is jött, és felém fordult.
-Megszereztem pár információt, bár nem hiszem, hogy segít. - magyarázta. - Mellette egy férfi és egy nő ült, valamint egy kislány.A felnőttekről nem tudnak semmit, egyik kórházba sem szállították őket, valószínűleg őket már nem találták életben a helyszínen.A kislány egy közeli város egyik kórházában fekszik, állapotát nem tudják.
-Köszönöm. - bólintottam. - És most mi legyen vele?Mit tegyünk?
-Szerintem a legjobb helye a városi leányotthonban lenne. - javasolta. - És nem vagyok benne biztos, hogy terhelni kéne a családjának történetével.
-Szerintem sem. - töprengtem. - Mindenesetre köszönöm, megoldom.
Sebes léptekkel visszasiettem a kórterembe, egyenesen Melanie ágyához mentem.A lány kisírt szemekkel nézett fel rám, arca vörös volt a könnyektől.Igen.Teljesen biztos voltam benne, hogy nem mondom el, pontosan mi történt vele.
-Szóval. - kezdtem.Utálok hazudni, de nem tehettem mást. - Téged Melanie Davis-nek hívnak, 15 éves vagy és a városi leányotthonban élsz kiskorod óta.Buszbaleseted volt, ezért vagy most itt.
-Leányotthon? - kérdezte megrökönyödve. - Mi van a szüleimmel?Nincsen családom?
-A szüleid kiskorodban elhagytak, így kerültél oda. - sóhajtottam.Szörnyű érzés volt.
-Értem. - bólintott. - Köszönöm.
Én csak biccentettem és elléptem az ágyától.