~ Prológus

Hello! :)
Sokat gondolkoztam, végül úgy döntöttem, átalakítom a blogom, mivel van egy másik ötletem.Az előzőt bezártam, mert nem igazán volt sem kedvem, sem ötletem a továbbíráshoz.Viszont az új blognak meg is hoztam a prológusát, remélem tetszik.Kérlek benneteket, mindenképpen kommenteljetek, mert ha nem kapok semmilyen visszajelzést, nem folytatom!Na, nem is húzom tovább az időt, itt a szöveg. :)) <3

Félhomály volt.Ahogy futottam, a tornacipőm egyenletes és hangos csattogása
 visszhangzott az üres folyosón.Senki nem volt a közelben rajtunk kívül.Az épületen
belül is talán csak a gondnok.Idegesen kapkodtam a fejem hátrafelé, és
visszaforduláskor hosszú hajam minden egyes ilyen mozdulatnál erőteljesen az
arcomba csapódott.Féltem.Nem akartam, hogy utolérjenek.Már láttam a folyosó
végét, egyetlen kiutamat a tárva-nyitva hagyott mosdóajtó jelentette.Még egyszer,
utoljára visszanéztem, és aztán befordultam.Pontosabban csak akartam.Ugyanis egy
szerencsétlen mozdulattal a lábam kicsúszott alólam, én pedig elterültem a földön,
fejem erősen koppant a talajhoz.Leírhatatlan fájdalmat éreztem, de tudtam, nem
szabad megállnom.Megkíséreltem, hogy feltápászkodom, de akkor már késő volt.Két
sötét, közeledő alakot pillantottam meg, és bár nem láttam az arcukat, biztos voltam
benne, hogy mosolyognak.
-Lám, lám, a kétballábas Davis még menekülni sem tud rendesen? - kérdezte
gúnyosan Lucille.
-Na, csak nem félsz? - vigyorgott gonoszan a mellette álló April.
Gondoltam, erre inkább nem válaszolok, ugyanis ha azt mondom, 'nem', akkor tesznek
róla, hogy ténylegesen féljek.Ha pedig helyeselek, még jobban kínoznak.Nincs kiút.
-Nem válaszolsz? - nézett rám türelmetlenül.Mikor megelégelte a várakozást,
megvonta a vállát. - Ha nem, hát nem.
Majd közelebb lépett hozzám.Megfagyott az ereimben a vér, és könnyek szöktek a
szemembe félelmemben.És akkor nem tudom, mit csinált, de iszonyatos nyilallást
éreztem a fejemben és egy pillanat alatt elsötétült előttem a világ.
 ~
Nem mertem kinyitni a szemem.Attól tartottam, hogy még mindig itt vannak és arra
várnak, mikor adhatják a következő ütést.Először inkább csak füleltem, de az
égvilágon semmit nem hallottam.És akkor megpróbálkoztam vele.Óvatosan kinyitottam
a szemeim és mindenfajta megmozdulás nélkül körülnéztem.Nem láttam senkit, még
mindig a suli folyosóján ültem.Úgy döntöttem, most legjobb ha mielőbb távozok innen.Nagy
nehezen felküszködtem magam a padlóról és elindultam kifelé.Szinte már az orromig
sem láttam el, gyanítom pár óra már eltelhetett az előbbi eset óta.Megpróbálkoztam
a nagy bejárati ajtóval, de pechemre zárva volt.Akkor most jön a B terv.
Magabiztosan elindultam a folyosón és pár lépéssel később már egy ajtóval találtam
magam szemben.Magamban fohászkodtam, miközben lenyomtam a kilincset.És igen!
Bárminemű nehézség nélkül be tudtam lökni az ajtót.Apró léptekkel eljutottam a
meglehetősen kicsi ablakig.Óvatosan felmásztam az alatta kuporgó dobozokra, így
már jóval egyszerűbb dolgom volt.Elfordítottam a kilincset és kitártam az ablakot,
majd könnyedén kimásztam rajta.A gond csak ezután következett.Olyannyira
megörültem sikeres hadműveletemnek, hogy megfeledkeztem az ablak alatt
elhelyezkedő bokorról.Ebből következett az, hogy most éppen a hajamból és a
pulcsimból szedegetem ki a tüskéket és leveleket.
Ja, egyébként. Melanie vagyok, egy átlagos 19 éves, new york-i lány.Most kezdtem a
fősulit és hát, nem igazán szívelnek az osztálytársaim.Az előbb említett két lány
már a gimis évek óta végigkíséri(vagy inkább kísérti) az életemet.Ehhez tudni kell,
hogy nem vagyok egy talpraesett, magabiztos lány, és ennek részben a családom az
oka.A szüleim még kiskoromban elhagytak és mióta az eszemet tudom, a városi
leányotthonban élek.
Meg is érkeztem a nagynak mondható épület elé.Beléptem az ajtón és odaköszöntem
a portára.
-Minden rendben, Melanie? - kérdezte a hölgy némi aggodalommal a hangjában.
-Persze, Mrs.Smith - vágtam rá rögtön, nem volt kedvem magyarázkodni.Ő csak
 rosszallóan megcsóválta a fejét, majd visszamerült a papírjaiba, én pedig
feltrappoltam a keskeny lépcsőn.Elmentem egyenesen a folyosó végéig, majd
előhalásztam a zsebemből a kulcsom és kinyitottam az ajtót.Végre újra itthon!Attól
függetlenül, hogy miért vagyok itt, imádom ezt a szobát.Ez az egyedüli hely, ahol
biztonságban érzem magam.