Chapter 3 ~ I miss you

Hali! :)
Meghoztam az első igazi fejezetet, ez már a jelenben játszódik! Jó olvasást! xx
Btw.:a dőlt betűs a múlt ;) (haha, azért ebből sem hagytam ki :D)

~MELANIE~

Na igen, a fősuli.Egy rémálom.Legalábbis nekem.Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem kész kínszenvedés lesz.Főleg, hogy Lucillel és Aprillel megint egy osztályba kerülök.Mondjuk, ők ennek örülnek, de ez számomra nem kecsegtet túl sok jóval.Gondolom, érdekel miért vagyunk ennyire "jóban" már kilencedik óta.Bizony, kerek 4 éve szívjuk egymás levegőjét.Az már csak részletkérdés, hogy utálatuk oka még számomra is rejtély, de azért megpróbálom felvázolni a helyzetet.

2011.szeptember 1. - az első tanítási nap.

Egész éjjel forgolódtam, szemeim nem akartak lecsukódni.Izgulok.Oké, a tavalyi félév alól kihúztam magam a balesetem miatt, de most erről már szó sincsen.Itthon tanultam, elvoltam, de most, hogy már a gimit kezdem, ez nem lenne túl jó ötlet, plusz nem megengedett.Istenem, mit fognak rólam gondolni?Nem hiszem, hogy túl jó fényt vet rám, hogy nincsenek szüleim, és egy leányotthonban lakom.Persze, természetesen tudom, hogy én erről a legkisebb mértékben sem tehetek, de ezt próbáljam megmagyarázni az osztálytársaimnak is.

Éjjeli forgolódásom következményeként, reggel úgy keltem, mint egy élőhalott.Nagyszerű.Röpke fél óra alatt összekaptam magam, és lesiettem a lépcsőn.

-Melanie! - szólított meg egy ismerős és kedves, vagy inkább ismerősen kedves hang, mire mosolyogva megfordultam. - Sok sikert az első naphoz. - Sarah volt az, az egyik gyakornok.

-Köszönöm. 

Kiléptem a bejárati ajtón és sebes léptekkel célba vettem a sulit.Eléggé a külvárosban lakom, így hát bő félóra kellett ahhoz, hogy odaérjek.

Befordultam a gimi elé és egy pillanatra megtorpantam.Megijedtem.Te jó ég, miket beszélek?!15 éves vagy Melanie, szedd már össze magad!Vettem egy nagy levegőt és beléptem az aulába. Huh. Nem kicsi épület, az egyszer biztos.És ekkora nyüzsgést.Mindenfelé beszélgető, nevetgélő diákok, a büfé előtt kilométeres sor áll, és úgy átlagban folyik az élet.Már előre megérdeklődtem a termem számát, így hát neki is indultam volna felfedezőutamnak, csakhogy fogalmam sem volt, merre tovább.Szám szélét rágva tűnődtem, végül óvatosan odaléptem egy tőlem jóval idősebb fiúhoz.

-Bocsi, meg tudnád mondani, merre van a 204-es terem? - kérdeztem.A srác megvetően rám nézett, és mintha csak szívességet tenne, válaszolt.

-Mi vagyok én, térkép?Kint vannak a számok az ajtókon, szépen odamész és megnézed.Nem az én dolgom a navigálásod.Gólya. - felelte bunkón.Hát, kösz.Ezzel aztán beljebb lettem.

-Oké. - motyogtam alig hallhatóan, és elfordultam.

Na, úgy tűnik magamra maradtam.Minden mindegy alapon elindultam az egyik irányba, hátha.2 perccel később azonban megszólalt a csengő. Áhh, ezt nem hiszem el!Még kb. 10 percig kóvályogtam, mire megtaláltam a termem.Kopogtam párat, majd benyitottam.Egy egészen kedves arcú hölgy állt az osztállyal szemben, akik mind jegyzeteltek, de érkezésemre felkapták a fejüket. 

-Elnézést, eltévedtem. - szólaltam meg halkan.

-Semmi gond, ülj csak le! - mosolygott rám. - Mrs.Graham vagyok, az osztályfőnököd.

Miután bemutatkozott, tovább magyarázott, de elég nehéz volt rá is figyelni, és helyet is keresni.Hiába próbálkoztam, hátrafordultam, hogy legalább bólogassak, vagy valami, de egyik "rendszerető" osztálytársam a placc közepén hagyta a táskáját.Annyira igyekeztem egyszerre két dologra is koncentrálni, hogy nem vettem észre, így lábam beleakadt, én pedig óriásit borultam.

-Ez nem igaz... - szitkozódtam magamban, miközben próbáltam felszenvedni magam a földről.Na ja, hiszen senki sem pattant mellém, hogy segítsen, sőt páran diszkréten ki is röhögtek.Köszi.Igazán köszi.

-Minden rendben? - érdeklődött aggódva Mrs.Graham.

-Persze, hogyne. - húztam fel a táskám a földről, és levágtam magam az utolsó padba.Innentől kezdve pedig igyekeztem figyelni a tanárnőre.Mikor kicsöngettek, az osztály nagy része szedelőzködni kezdett, én pedig gyorsan odaléptem egy szimpatikusnak tűnő, borzasztóan szép, szőke lányhoz.Kisebbségi komplexus.Éljen.

-Szia, Melanie vagyok. - szólítottam meg. - Elkérhetném a jegyzeteid?

A lány felemelte e fejét, majd lenézően végigmért. Au.

-April. - mutatkozott be. - és egy pillanat.

Kezébe vette a füzetét, belelapozott, majd becsukta és egy laza mozdulattal a táskájába hajította.Mégis mit csinál?Hamar kiderült.

-Luc! - kiabált oda egy másik csajnak. - Add ide a füzeted, pleasee.

Erre Luc(?) a kezébe vette az említett tárgyat, és felém kiáltott.

-Dobom, kapd el! - és már hajította is. Össz reakcióm az volt, hogy kissé előre léptem és kinyújtottam a kezem.Igen, ezt terveztem.Ehelyett teljes erővel nekiugrottam April asztalának.Hallottam egy éles csattanást, de akkor éppen azzal voltam elfoglalva, hogy örültem a fejemnek, mert végül sikerült elkapnom a füzetet.Boldogságomat April sikolya szakította félbe.

-Ne, ne, ne, ne! - fohászkodott enyhén vinnyogósan, miközben lehajolt valamiért. - A telóm!

És felemelt egy rózsaszín, nagyon csicsás, agyondíszített...valamit.Ezek szerint a telefonja volt.

-Most nézd meg, mit csináltál! - fröcsögte.

-Mi?Miért én? - döbbentem le totálisan. - Nem én dobtam.

-Mivan?Most rám kened? - nézett elképedve Luc.

-Nem, nem, dehogy... - dadogtam.

-Tudod mit?Ezt felejtsd el! - kapta ki a kezemből April a füzetet, amit eddig szorongattam. - Kérd el a jegyzeteid akitől akarod, nem miattunk késtél el.

Ezzel felálltak és kivonultak a teremből.Ennyit a csodás első napomról.

Röviden ennyi lenne a mi sztorink.Nem túl fényes, mi?Amúgy, csak megjegyezném, hogy April kapott másik telefont, de ezt szerintem sosem felejti el.És ezért gyűlölnek máig is.Szép.

~HEATHER~

4 éve.4 keservesen hosszú éve.Akkor történt, hogy elveszítettük Melanie-t.Még mindig emlékszem arra a pillanatra, ahogy Nancy dadogva próbálja elmondani, mi történt.Egy kávézóban voltunk.Abban a kávézóban, ahova azóta sem tettük be a lábunkat.Egy szörnyűség elég ahhoz, hogy örökre elmenjen a kedvünk tőle.Viszont, most megtesszük azt, ami neki sosem sikerült.2 nap múlva repülünk New York-ba. Méghozzá hosszú távra, ugyanis felvettek minket egy elég neves főiskolára.Már csak egy bökkenő van. Annie. Tudni kell, hogy miután Liam hazahozta Brooklyn-ból, kért tőlünk egy szívességet.Pontosabban Nancy-től, mert ő vállalta.Ugye, ő nem tud rá vigyázni, mert ott van a banda, ezért szeretett volna minket kérni, hogy Annie hadd lakjon valamelyikőnknél.Így került Nancy-hez, és azóta is ott él nála.Mellesleg tündéri kislány, vagy már nem is annyira kislány, mert azóta betöltötte 10.évét is.Rengeteget tépelődtünk barátnőmmel, hogy mit csináljunk, ha mi elutazunk.Rengeteg ötlet volt, csak sajnos a többségük használhatatlan.

-Egészen biztosan nem maradhat a szüleidnél? - fordult felém végső elkeseredettségében Nancy.

-Ühüm, biztos. - bólintottam. - Nem nagyon helyeslik ezt az egész Annie-dolgot.

-Könyörgöm, alig párszor kellett nálad lennie, hogy lehet ennyi idő alatt megutálni? - értetlenkedett.

-Nekik elég volt ez a pár alkalom is. - legyintettem unottan.Na ja.Ők teljes mértékben úgy vannak vele, hogy ha Liamnek tényleg ennyire fontos a kishúga, akkor vigyáz rá ő, és nem "sózza rá" másra, aki "csak akkor kell, ha segítségre van szüksége".Ezt én őszintén nem értem.Mi bajuk van vele?És egyébként is.Mel is alig beszélt vele, nemhogy Nancy meg én.Elfoglalt, ennyi az egész.Amúgy meg szerintem Annie sem repesne az örömtől, ha közölném vele, hogy anyuéknál marad.Elég annyi, hogy meghallotta, ahogy róla és Liamről beszélnek, és mondanom sem kell, nem túl diszkréten tették.Erre ő begurult, és direkt nem fogadt szót nekik, ami az ő részéről jogos, anyuékéról viszont hallatlan. 

-Nagy gáz lenne, ha magunkkal vinnénk? - dobta be az ötletet Nancy. Elgondolkodtam. Albérletben laknánk, és ami mi suliban lennénk, addig ő is.Amúgy sem vagyunk nagy bulizósok, úgyhogy ebből a szempontból nem necces.

-Dehogyis, sőt.

-Szuper. - virult. - Akkor már csak Liammel kell beszélnünk.

Ebből következik az, hogy most itt állunk az ajtajuk előtt.

-Sziasztok! - nyitott ajtót mosolyogva.Hát, igen.Amióta Annie úgymond a "mi kezünkbe került", Liammel és a fiúkkal is jóban vagyunk. Liam ugyanis kivétel nélkül minden hétvégén hazalátogatott a húgához, és természetesen a srácok is csatlakoztak hozzá.

-Hello! - léptünk be a nappaliba, és leültünk a kanapéra.

-Na, miről akartatok beszélni? - érdeklődött.

-Már említettük, hogy terveink vannak New York-kal kapcsolatban... - kezdte Nancy.

-Igen.

-Szóval... - babrált a karkötőjével. - felvettek minket egy fősulira.

-Tényleg?Az tök jó. - örült meg.Nem akart neki leesni, hogy ez mivel jár.

-De, ahhoz....vinnünk kell Anniet is. - mondta óvatosan.

-Mi? - kérdezte teljesen elképedve. - Nem vihetitek el!

-De akkor mit csináljunk? - értetlenkedett Nancy.

-Mittudomén', de ne vigyétek el! - kijelentése inkább inkább parancsnak, mint egy puszta kérésnek.

-Ha ennyi eszed van, akkor mondd meg, hogy TE mit fogsz csinálni vele! - emelte fel a hangját a barátnőm.

-Ne kiabálj velem, jó? - förmedt rá.

-Válaszolj!

-Az egyetlen családtagom.Nem szakíthatjátok el tőlem! - kiabált, miközben vadul hadonászott. - Amúgy meg minek kell elmennetek?És miért pont New York-ba?

-Hidd már el, hogy csak jót akarunk neki! - üvöltöttem az arcába, majd gúnyosan folytattam. - Amúgy meg nem lehet mindenki olyan tökéletes és tehetséges, mint TE.Mi nem fogunk megélni holmi énekelgetésből.Neked mázlid volt, örülj neki!De az élet nem ilyen egyszerű!

-Főleg, ha valaki másét is élni kell, mert az nem képes rá! - ciccegett  Nancy. Ennél a pontnál Liam dühösen felpattant.

-Tudjátok mit?!Menjetek ahova akartok!De Annie itt marad!És már sajnálom, hogy anno 4 évvel ezelőtt rátok bíztam.Rossz ötlet volt.De nagyon remélem, hogy nem lesz ilyen öntelt, beképzelt és szájhős, mint ti! - jegyezte meg hűvösen.

Ezt követően elindult az ajtó felé és félrelökte az ott álló....Harryéket. Basszus.

-Ti normálisak vagytok? - döbbent le Louis.

-Hallod, befognád? - fröcsögte Nancy.

-Hagyd! - szóltam rá halkan.

-Mit műveltetek?Nem szokott ilyen ideges lenni. - kérdezte Zayn.

-Hallottad, nem?Veszekedtünk. - közölte egyszerűen a barátnőm.

-Jó, de min?

-Annie. - válaszoltam.

-Azt levágtam, mert a végén már itt voltunk.De hogy kezdődött? - próbálkozott.

-Nem tök mindegy? - kérdezte ingerülten Nancy.

-Nem. - rántotta meg a vállát Niall. - A haverunk.Jó lenne tudni, mi van vele.

-Nem a te dolgod. - sziszegte a barátnőm.

-De, részben igen. - feszítette a húrt a szöszi.Ebben a pillanatban Nancy megindult felé, de szerencsére még időben elkaptam a karját és visszarántottam.

-Mi a fene bajod van neked? - förmedtem rá.

-Azt hittem, mi összetartunk. - csóválta a fejét csalódottan.

-Most komolyan?Támogassalak, amikor megvered? - vontam fel a szemöldököm.

-Jó, igazad van. - sóhajtotta. - Bocs srácok, csak...mindegy.

-Nem akartok itt maradni? - enyhült meg Louis. - Várjuk meg Liamet. Beszéljétek meg a dolgokat.

Mindketten rájöttünk, hogy ez nem túl rossz ötlet, úgyhogy végülis ottmaradtunk a fiúkkal.

-Minden oké? - ültem le mosolyogva Niall mellé, aki elég búskomoran ücsörgött a kanapén, amíg a többiek hülyültek.

-Majdnem szétvert a barátnőd, de ja, minden rendben. - vonogatta a vállát.

-Na, ne csináld ezt. - bokszoltam bele óvatosan a karjába. - Csak ideges volt.Semmi baja veled.

Erre óvatosan elmosolyodott és csatlakozott a fiúkhoz.Hát, ez gyors volt.Egész jól elszórakoztunk, rendeltünk pizzát, meg ilyenek, amikor nyílt az ajtó, és belépett Liam. Csalódottan mérte végig a fiúkat, majd felviharzott az emeletre.