Meghoztam a 4.fejezetet.Ez inkább egy nyugisabb rész, mint az eddigiek, remélem tetszeni fog :))
Amúgy sajnálom, hogy ilyen rövid, de ígérem a következők hosszabbak lesznek. ;)
~NANCY~
Utálom ezt.Utálom anyuék munkáját.Jó, persze, megvannak az előnyei is ennek az utazgatásnak, például, hogy már 2 évesen Párizsban élveztem az életet.No meg persze, soha semmiből nem szenvedtem hiányt, mindenem megvolt.És nem!Ez nem azt jelenti, hogy el vagyok kényeztetve.Sajnos sokan összetévesztik, emiatt kaptam is felsőben eleget.De, mint mindennek, ennek is vannak hátrányai, amit mondjuk most is tapasztalok.Anyuék Monte Carlóban dolgoznak, engem pedig egyedül hagytak itthon.Ami persze jogos, hiszen 18 évesen már illene vigyáznom magamra.Jelenleg itt kuporgok az ágyamban és reménykedek, hogy megélem a reggelt.Oké, ez lehet, hogy szánalmasan hangzik, sőt biztos.De nem tehetek róla!Világéletemben ijedős voltam, ami a szüleim üzleti útjait tekintve nem túl jó jel.Kényelmesen elhelyezkedtem, és lehunytam a szemem, igyekeztem elaludni.Már majdnem sikerült is, viszonylag elszállt a félelmem, amikor valami kattanás ütötte meg a fülem.Egy kicsit összerezzentem, majd betudtam az üldözési mániámnak.Nem, nem az volt, ugyanis egy kis idő múlva egy hangosan reccsenést hallottam.Azon nyomban felpattantak a szemeim, a szívem a torkomba ugrott és ülő helyzetbe tornáztam fel magam.Megismertem a hangot.Fentről a második lépcsőfok nyikorog így.Emlékszem, eleget bosszankodtam már miatta.Te jó ég, valaki van a házban.Mégis hogy jutott be?Az illető a szobám felé közeledett, teljesen ledermedtem.Mikor láttam, ahogy a kilincs megmozdul, a lehető leghülyébben reagáltam.A takarót a fejemre rántottam, és igyekeztem nem elsírni magam. Végülis, ha bent van egy gyilkos a házban, nem tök mindegy, hogy most nyír ki, vagy megkeres és pár perccel később?Levegőt venni is alig mertem, szerintem még sosem rettegtem ennyire.A következő pillanatban a valaki megszólalt.
-Nancy? - kérdezte halkan, mire megkönnyebbülten ejtettem a kezeim az ölembe, egy hatalmas kő gördült le a szívemről.
-Basszus, Liam, normális vagy? - szólítottam meg "támadóm". - Azt hittem, valami pszichopata az.
-Az is simán lehetett volna. - vigyorgott.
-Ezt hogy érted?
-Úgy értem, hogy nem túl szerencsés a pótkulcsot a lábtörlő kellős közepén hagyni. - világosított fel.
-Jesszus. - túrtam bele még mindig remegő kezemmel a hajamba.Mekkora hülye vagyok.Kétszer körbementem a lakásban és ellenőriztem, hogy minden ablak be van-e csukva, elektromos cuccok kihúzva, stb., az ajtóra meg nem figyelek.Szerintem a pótkulcsot kiránthattam a mobilommal együtt a táskámból, mikor hazajöttem.
-Nyugi, bezártam.
-Kösz. - suttogtam hálásan, majd érdeklődve oldalra billentettem a fejem. - Miért jöttél?
-Bunkó voltam. - ült le sóhajtva az ágyam szélére. - Nem gondoltam komolyan amit mondtam.Nem vagytok beképzeltek meg semmi, csak mérges voltam...
-Tudom. - szóltam közbe. - Bocs, hogy kiabáltam veled.És persze, hogy majdnem nekimentem Niallnek.
-Mit csináltál? - kapta fel a fejét.
-Ja, nem mondta?
-Nem. - ráncolta a szemöldökét, majd megenyhültek a vonásai. - Mit művelt?
-Igazából csak érted aggódott, de én meg ideges voltam.Heather kapott el. - magyaráztam, mire csak mosolyogva megcsóválta a fejét.
-Szerencse, hogy ott van neked ő.Már rég a sitten ülnél. - mondta, mire elnevettem magam.
-Azért annyira nem. - ellenkeztem.
-Akkor talán Heathert vitték az igazgatóhoz az első napon kilencedikben? - kérdezte.
-Az nem az én hibám volt! - keltem vitába, majd eltűnődtem. - Bár lehet, hogy én ütöttem először, de az egyik csaj akkor is provokált.
Liam hitetlenül nevetett mellettem, mire elmosolyodtam.Úgy tűnik, már nem haragszik.
-Most komolyan, van kedved ezen vitatkozni az éjszaka kellős közepén? - nézett rám.
-Nem igazán. - vontam meg a vállam. - Csak hát, valaki megzavart abban amit tennem kéne, vagy nem? - vontam fel a fél szemöldököm.
-Az alvásra vagy a "paranoiás módon kapkodom a fejem" című műveletre gondoltál?
-Jó, oké, nem aludtam volna. - adtam meg magam. - Amúgy, ha már ennyire az éjszaka kellős közepénél tartunk, miért is most jöttél?
-Bűntudatom volt. - vallotta be. - Amióta anyuék és Melanie meghaltak...
-Ne beszéljünk erről! - szakítottam félbe, de nem hagyta magát.
-Hiányoznak, és nehéz volt hozzászokni, hogy nincsenek.És most majdnem elveszítettelek titeket is.Te, Heather, Annie, Danielle és srácok vagytok nekem.Ti vagytok a családom. - mondta elcsukló hangon.Istenem, annyira sajnáltam.Nekem is olyan, mintha a bátyám lenne, nem hagyhatjuk, hogy tönkremenjen ez egy vita miatt.Gondolkodás nélkül hajoltam felé és öleltem át.Pár percig nem szóltunk egy szót sem, majd tompa hangon megtörte a csendet.
-Minden az én hibám. - erre a kijelentésére eltoltam magamtól és a szemébe néztem.
-Dehogy a te hibád! - nem hagyhattam, hogy magát hibáztassa. - Nem tehetsz róla.Még csak ott sem voltál.
-Egyszer próbáltam vele jót tenni, és kimondhatatlanul jó érzés volt látni, hogy örül. - nosztalgiázott. - Nekem ez sosem ment eddig.Mindig csak hazalátogattam egy-két napra, majd visszamentem egy hónapra.De soha, egyszer sem hozta ezt fel, viszont ami még jobban fájt, hogy ezt láttam rajta.Szörnyű érzés volt, de nem tudtam mit csinálni, nem hagyhattam ott a bandát... - hadarta könnyes szemmel.
-Liam! - szakítottam félbe ismét, viszont most elhallgatott. - Hidd el, hogy Melanie jól van.És a szüleid is.Sokkal jobban, mint valaha.Tényleg azt szeretnéd, hogy így lássanak?Szerinted mit csinálna mondjuk Mel?
-A haját tépné, hogy mekkora idióta vagyok. - adta meg a húgára legjobban jellemző lehetőséget.
-Igen, valószínű. - értettem egyet. - Szóval?
-Jó, igazad van, befejeztem. - törölte meg a szemét, majd arcára mutatott. - Bocs, csak kiborultam...
-Ugyan.Ez a legkevesebb. - vontam meg a vállam.
-Én szerintem megyek is. - állt fel az ágyamról. - És..köszi, hogy meghallgattál.
-Bármikor. - mosolyogtam rá. - Akkor szent a béke?
-Ja. - bólintott. - Amúgy kiengedsz?
-Aha, persze. - indultam utána.
Kilépett az ajtón, és a kezembe nyomta a pótkulcsot.
-Jól tedd el! - vigyorgott.
-Meglesz. - ígértem meg neki.
-Hát, jó éjt! - köszönt el, és már indult is volna, amikor visszafordult. - Ha arra kelsz, hogy valami pszichopata mászkál a házban, hívj! - viccelődött.
-Honnan veszed, hogy fogok aludni? - kérdeztem vissza reflexből.
-A lényeget fogod meg. - jegyezte meg, majd intett és otthagyott.Na, akkor folytatódjon a "Túlélés egyedül" című történet.Hurrá.
********
-Vigyázzatok magatokra!Óvatosan mászkáljatok New York-ban, nehogy valami bajotok essen!Hívjatok, ha odaértetek!És bármi baj van, szóljatok! - hadarta idegesen Liam.
-Liam, nagyon szeretünk, és örülünk, hogy így aggódsz értünk, de el fogunk késni. - kopogtatta meg órája számlapját Heather.Na, igen.Ha "pótapánkon" múlik el sem indulunk innen.
-Jó, jó, oké. - bólogatott Liam. - De el ne felejtsétek, hogy...
-Nem, nem fogjuk. - ígértem meg mosolyogva.Szegény.Családja balesete után érthető, hogy ideges, ha repülésről van szó. - De most mennünk kell, mert itt hagy a gép.
-Oké, persze, menjetek. - helyeselt. - De...
-Hallod! - röhögött Niall. - Ha így folytatod, vissza sem fognak jönni.
-Beszélünk.Telefon.SMS.Skype. - sorolta Heather. - És fogunk találkozni.
Liam bólintott, úgy tűnt, végre letett arról, hogy még több tanáccsal lásson el minket.Csak odalépett hozzánk, és mindkettőnket szorosan megölelt, majd ránk mosolygott.
-Mindig számíthattok rám.
Te jó ég! :)) Ez volt az első ami eszembe jutott,miután elolvastam ezt a részt.:) Szegény Liam :"( Annyira sajnálom.:(( Deeee majd remélhetőleg valamikor végre megtudja,hogy Melanie még él.:))) Mindig a legjobbnál hagyod abba.:/ Habár egy jó író mindig ott hagyja abba.;)) Na gyorsan hozd a következőt!:)
VálaszTörlés